Amikor az első Subway megjelent Budapesten,akkor Dorka barátnőmmel előszeretettel látogattuk és fürödtünk a lehetőségekben, hogy milyen kenyérbe, milyen összetevővel, milyen sajttal, mennyi sonka, kérsz-e hagymát, uborkát, legyen-e benne szósz, menüben kérem, vagy nem, satöbbi. 
Elvarázsolt a számtalan lehetőség és a hirtelen döntés lehetősége, amiről ma eszembe jut az összes hasonló franchise rendszerű kávézó, ahol azonnal számtalan kérdésben kell határozottan állást foglalnod. Bár eredeti lenne, ha ez az én ötletem lenne, de sajnos ezt már ellőtte Tom Hanks a You'we got a mail című filmben.

A másik ami eszembe jut a hasonló rendszerű kajáldákról, az Bárány Bence idei Slam OB-n elmondott szövegének eleje, mert valljuk be, ebben az estben egyetlen rossz döntés, egy benne maradt csípős vagy hagyma egy rosszul megválasztott méret, vagy egy elfelejtett érzékenység hosszú percekre érezteti az emberrel, hogy milyen az, amikor megmásíthatatlanul bele kell törődnie
tettének következményeibe.

Szóval a szendvics. A szendvics végig kíséri az életünket. Dupla, szimpla, iskolai, csomagolt, kirándulásos buszon rögvest elővevős, zsúr szendvicsek, házibuliban, konferenciás mini, állófogadásos csinos, sebtében összedobott, reggelire, tízóraira, ebédre, uzsonnára, vacsorára.
Teljesen mindegy. Minden napszakban adható. Egy családi anekdota szerint a tesóm egy iskolai kirándulás alkalmával komoly traumákat élt át, mert a szendvicsében a vajat túl vastagon kenték. Igen. A gyermek napjait meghatározza az iskolai tízórai, annak megléte, táskába rohadása, cseréje, elkobzása stb., és aztán, ha igazán érdekli, felnőve szendvics csodákat művelhet ellensúlyozva vélt, vagy valós gyermekkori sérelmeit.

Mert valljuk be, a szendvics egyszerűségében is lehet csodás, kelthet nosztalgikus hullámokat, már a forma, az alapanyag sem szabhat határt. Bármilyen érzékenységgel is bírunk, mindenre van már mentes változat, csak meg kell találni a polcok között.Meg ki kell fizetni a mentesség felárát. :( 

Édesapa évekig dolgozott külföldön. A német autógyárakig a hosszú úton főleg előre csomagolt szendvicseken élt, emlékszem rá, hogy gyakran készítettem ezeket a szendvicseket én is. Vagy az általa előző napokban hozott alapanyagokból, vagy előre megvásárolt, igazi, hazai ízvilágú termékekből.

De igazán az volt a VALAMI, amikor haza érkezett csütörtök, vagy péntek éjszaka sok óra vezetés után és maradt a táskájában madár látta szendvics.
Amikor a magyar polcokon még előjele sem volt a magvas, teljes kiőrlésű zsömléknek, akkor Sapa már német kornspritz csodákba helyezett el ízlésesen itthon sehol sem kapható sonkákkal, zöld salátával és majonézzel alufólia borítás alá. Óriás szerencse volt, ha nem bírta megenni a nyolc órás úton az összes előre csomagot elemózsiát, mert a félig megrágott  útravalót is úgy majszoltuk az éjszaka közepén már vacsora után, mintha libamáj lenne, bár azt hiszem addig azt nem nagyon ettem.

Csak hogy éreztessem az apai szendvics ragaszkodást és a szendvicsekhez fűződő viszonyát, viszonyomat: Minden év januárjában a család egy része síelni indul, jellemzően a francia hegyeket veszik lábuk alá, én pedig meglátogatom az érintetteket az indulás helyszínén és integetek nekik, ez amolyan rituálé. Általában munka után rohantam integetni, mert valami rendezvénnyel sokszor egybeesett az indulásuk. Egy ilyen alkalommal jegyeztem meg, hogy hát nagyon éhes vagyok és jó lenne valamit enni. Sapa elővett egy szendvicset és a kezembe nyomta, hogy egyem meg. Nem kezdtem azonnal neki, csak cseverésztünk még ott nagy éhségemben. Apukám egyik lábáról a másikra állt, nézte kezemben az alufóliába rejtett gondosan összeállított ízharmóniát, majd elővette a pénztárcáját, kezembe nyomott egy ezrest, hogy inkább ha nem baj, akkor visszakérné a csomagot és vegyek magamnak egy gyrost, vagy valamit, mert a szendvics pótolhatatlan. Nincs mit hozzáfűzni. :) 

A házilag elkészíthető szendvicseknek csak az otthon található alapanyagok és a képzelet szabhat határt.
Nálam az elkészült ételek ízét sokszor befolyásolja a hangulatom. A nosztalgiahullám, az ízekre vágyás és persze az, hogy az elképzelést milyen mértékben tudom megvalósítani, mely alapanyagokat kell valami mással helyettesíteni.

Egy-egy meghatározó szendvics:

Gyermekkorom legérdekesebb szendvicse a tejfölös kenyér. Amit sokszor betegségem alkalmával ettem, mert úgy gondoltam, ha valamitől, ettől biztosan meggyógyulok. Fehér kenyér, vaj, sűrű tejföl a tetejére vastagon, aztán nagyapám sötétzöld paprikája a tetejére. Só, rengeteg só. Hédikével ettük halomra.

Kamaszkorom házibulijainak szendvicse. Elengedhetetlen hozzávaló a keményre főtt tojás, a reszelt sajt, a piros arany, vagy gulyáskrém, a szeletelt csemegeuborka, a parízer, vagy párizsi, gazdagabb házaknál téliszalámi. Ez szimpla szendvics. Értsd nem borítom a tetejét újra kenyérrel.

Apa madárlátta szendvicsei, amikor rájöttem, hogy a saláta mindent feldob, de igazán.

Ma már, ha szendvicset készítek, akkor a dupla szendvicseknél az összhangra, a szendvics hozzávalóinak arányára figyelek a legjobban, szimpla szendvicseknél a kinézetre ügyelek, de sokszor az egyszerűség jegyében a karrieres aranykorban tanult krémeket részesítem előnyben, itt sokszor az önkiszolgálás lesz a nyerő, hisz mindenki magának keni.

S bár Melcsi barátnőm be se tette lábát a Subwaybe, mondván egy kenyér árából a családot is jól lakatja, 
én azért oda vagyok az itt-ott fellelhető izgalmas csodáktól, főleg a pékáruk különlegessége és az egyedibb hozzávalók miatt.
Legyen az a Budapest Bägel, vagy a Sarki fűszeres, vagy Londonban a PRET, esetleg egy étterem, vagy egy mezei kocsma.