2011.07.26.

Szilárd meggyőződésem, hogy előző életemben (már ha volt ilyen) egy olasz tenger partján éltem, egy munkás férfi dolgos nejeként. Ezt a messzemenő következtetést abból vontam le, hogy minden körülmények között tudok tésztát, tengeri herkentyűket és paradicsomot enni. Bármilyen elkészítési formában. Főve, sütve, töltve, rakottan, pároltan, hússal, zöldséggel, hallal…

Kicsit úgy érzem magam, mint Gombóc Artúr tésztás változata. Azzal az apró különbséggel, hogy én allergiás vagyok a csokoládéra, viszont tésztából jöhet az olasz remekek közül majd mindegyik a spagetti, lasagne, maccheroncelli, farfalle, pappardelle, tagliatelle, fusilli, ravioli, tortellini, gnocchi… de nem tudom felsorolni a körülbelül kétszáz tésztafélét, melyeket még Olaszországon belül is más-más néven hívnak.

A tészta iránti feltétlen imádatomat és hogy a spájzban nálam mindig található legalább két féle tészta (most éppen hat különféle) az is növelte, hogy kicsi koromban nézhettem a nagymamámat, ahogyan a házi tésztát készíti. Étrendünkből sosem hiányozhatott, ha csak az egyszerű galuskára gondolok, az olyannyira imádott sztrapacskára vagy a finom cérnametéltre a vasárnapi húslevesből.
      A mediterrán ízesítésű tésztákra csak azután kezdtem rászokni, miután külön konyhában sürögtem-forogtam. Be kell vallani végtelenül egyszerű, nem nagy munkával jár, száz módon ízesíthető, laktató és a dicséretek, amiket bezsebelhetünk érte, felbecsülhetetlenek.
Hogy miben is rejlik a száraztészta zsenialitása?
Elmesélem, amúgy lelkizősen.

Egy kimerítően fárasztó irodai nap után már hazafelé azon gondolkodom, mi lenne az, ami igazán kikapcsol és feltölt. Aztán megkordul a gyomrom és nincs több kérdés! Főzni kell! Már repülök a konyha felé és engedem a vizet a kifejezetten tészta főzésére tervezett edénybe, és latin ritmusokra táncolva aprítom a vöröshagymát és a fokhagymát. Fél kezemmel keresem az oliva olajat és a serpenyőt. Kockázom az érett paradicsomot és olivabogyót. A színek és a formák felszabadítanak. Stahl Judit mi van itthon rovatát alkalmazom a terápiás főzések esetén. Forr a víz. Évek alatt kísérleteztem ki, hogy melyik fajta tésztának hány percig kell főnie, hogy al dente (ropogósra főtt) legyen. Természetesen sosem annyi, mint amennyi a csomagolásra van írva. Bedobom a spagettit a vízbe, aztán sorrend nélkül, csak érzésre pirítom az olajon a sokszínű hozzávalókat. Kezembe akadó zöldfűszereket szórok az illatos szószra, borsot és chilit. Igazi chilit. A fűszerekből felszabaduló illatok felérnek egy aromaterápiával. El is lazultam.

Már az összes olasz dalt elénekeltem természetesen borzasztó kiejtéssel, és mire szerény repertoárom végére érek, az étek is elkészül. A kedvem kivirul és éttermet megszégyenítő díszítést készítek két főre, öt percre, hiszen amint nekiesünk a chilis, paradicsomos pastának a díszítés tova tűnik. A hideg száraz fehérbor, enyhíti a csípős ízt. A spagetti az éhség érzetét, a chili oldja a feszültséget. Legalábbis nálam.
Ismerek egy-két fogást még a munkahelyi stressz oldására, a chilis spagetti fehérborral is közéjük tartozik. S az utolsó, cáfolhatatlan érv a tészta és azon belül is a spagetti mellett Sophia Loren szavai: ”Mindent, amit rajtam láttok, a spagettinek köszönhetek.”

Öt évvel ezelőtt néhány szubjektív írásom megjelent a Gasztokommandón, ezeket most frissítem, érdemes megnézni, mert néhol van férfi párja egy-egy női sztorinak.